Az ipari forradalom „begyűrűzése” Magyarországra csak igen lassan történt meg, akkor is inkább a felvidéki bányászat élvezte ennek gyümölcseit, de az ország sajátos természeti viszonyai között a hadmérnöki tevékenységen túl az „inzsenérség” (inzsellérség) korán kialakult. A 18. sz. végén a 19. század elején a már akkor megszerveződő megyei mérnöki rendszer mellett megjelennek az uradalmi mérnökök, hiszen az 1782-ben, a pesti egyetemen megalakított Mérnöki Intézet (Institutum Geometrico et Hydrotechnicum) lehetővé tette, hogy a tehetséges fiatal műszakiak itthon is kellő képzettséget szerezhessenek, s a főúri földbirtokok működtetése a műszaki feladatok legszélesebb választékát jelenthették a mérnököknek.

A nagyszabású hazai vízi munkák, vasút- és városépítések, utóbb pedig a hazai gépipar egy olyan műszaki réteg kialakulását hozták magukkal, akik az értelmiségen belül kezdték megközelíteni az ügyvédek, orvosok mindig is elitként kezelt társadalmi beágyazottságát. Ám ezt addig nem tudták elérni, amíg a maguk háza táján sem döntötték el, ki milyen címre jogosult, ki használhatja a mérnöki megnevezést. Nagy általánosságban technikusoknak nevezték a műszakiakat, de ebbe a kategóriába bizonyos megszorításokkal belefért az egyszerű építőmester és a vasgyári főmérnök is.

A szakmai önképzés és egyesületi élet iránti igény hívta életre 1867-ben a Magyar Mérnök Egyesületet, amelyet nem sokkal később már Magyar Mérnök- és Építész Egyletnek hívtak. E szervezet egészen a második világháború végéig szolgálta a hazai mérnöktársadalom szakmai fejlődését, de igazából klasszikus értelemben vett érdekvédelmet nem folytathatott.
A mérnöki hivatás szakosodása, valamint a nem teljesen körülhatárolt címhasználat ellentmondásai már 1878-ban arra indították Haász József újvidéki királyi mérnököt, hogy kezdeményezze egy mérnöki kamara létrehozását. Kezdeményezését ugyan nem követte azonnal siker, de a fejlődés megkívánta, hogy mind a társadalom, mind a mérnökök érdekében ez a jogi szabályozás megtörténjék, és létrejöjjön az azok betartását felügyelő szakmai szervezet. A mérnöki cím viselése, a mérnöki munka gyakorlásának jogszabályi rendezése, és egy kamara alakításának témája így szorosan összefüggő és egybetartozó témává vált. A kezdeményezést rögtön felkarolta a Magyar Mérnök- és Építész Egylet, de sokáig nem tudták áttörni a hivatali bürokrácia és a törvényhozás falait.

Csaknem 45 évnek kellett eltelnie addig, míg végre a magyar országgyűlés elfogadta „A mérnöki rendtartásról” címet viselő 1923. évi XVII. törvényt, mely meghatározta a „mérnök” cím és képzettség pontos megfogalmazását és a „mérnök” szóval összefüggő címek, vagyis a gépészmérnök, vegyészmérnök, építészmérnök, bányamérnök, kohómérnök, erdőmérnök, közgazdasági mérnök fogalmát. Kimondta, hogy önálló magántervezést, szakértést csak kamarai tag folytathat, és ez vonatkozik a köz- vagy magánalkalmazásban álló mérnökök önálló vállalkozás keretében végzett tevékenységére is. A taggá válás előfeltétele – többek között – az oklevél megszerzése utáni három év szakmai gyakorlat. Meghatározta a kamarai tagságot kizáró okokat, így a köztörvényes ügyben történt elítéltetést és az ún. „hazaellenes magatartás” -t is. A törvény lehetővé tette, hogy kiemelkedő műszaki munkásság esetén – egyetemi végzettség nélkül is – bárki elnyerhesse a kamarai tagságot. A törvény előírta több témával kapcsolatban – és ez fontos része volt – hogy a miniszter „a kamara meghallgatása után” dönt. A kamara két képviselője az Országgyűlés Felső Házának hivatalból a tagja lett.

Hogy idáig eljuthatott a magyar mérnökség ügye, abban meghatározó szerepe volt Zielinski Szilárdnak, a hazai vasbetonépítés úttörőjének, aki a századfordulótól kezdve lankadatlanul ébren tartotta a kérdést a magyar Mérnök- és Építész Egylet előadóülésein, konferenciákon, s a kormányhoz intézett beadványokban. S ahogy az már lenni szokott, a megfelelő politikai háttértámogatást a parlamentben ülő jeles műegyetemi professzor, Hermann Miksa gépészmérnök, kereskedelmi miniszter jelentette, aki egyébként a törvényjavaslat előadója is volt. A törvény végrehajtására a kereskedelmi miniszter 1923. július 13-án rendeletben intézkedett. A kamara megalakításának előkészítésére 30 tagú bizottságot nevezett ki, mely Zielinski Szilárd műegyetemi ny. r. tanár vezetésével szeptember 28-án formálisan is megalakult. A felvételi kérelmek elbírálására 6 albizottságot hoztak létre. Október 4-én kibocsátották a jelentkezési felhívást.
A bizottság a Magyar Távirati Iroda útján 1924 januárjában közzétette, hogy 4506 fő jelentkezett felvételre, ebből 3559 főt felvettek. 1147 személy ügyét – akik részben elkésve jelentkeztek, részben felvételük lehetősége vitatható volt – a megalakuló kamara elé utalták.
A Budapesti Mérnöki Kamara alakuló közgyűlése 1924. március 8-án elnöknek Zielinski Szilárdot választotta meg. A Mérnöki Kamara első elnöke még láthatta küzdelmének eredményét. Két hónap sem telt bele, amikor elhunyt, utódjául Hermann Miksa gépészmérnököt választották meg. A kamara titkára pedig Thoma Frigyes lett, aki gyakorlatilag egészen addig betöltötte ezt a tisztséget, amíg a nyilas kormányzat be nem tiltotta a kamara tevékenységét 1945-ben.

A kamarai tagok informálását kezdetben a Magyar Mérnök- és Építész Egylet Közlönye vállalta, amely a kamara hivatalos lapja is lett egészen 1933-ig, amikortól a Budapesti Mérnöki Kamara Közleményei címmel önálló lapot adtak ki. A kamara elhelyezését is a mérnök-egylet székházában oldották meg átmeneti jelleggel. Többszöri költözés után végül 1939-ben felépült az V. kerületi Szalay utcai székház, s a hivatali apparátus megnyugtató elhelyezést kapott. Nem sokáig. Az épületet a kamarák 1945 márciusában történt megszüntetésekor államosították, s többet a Kamara nem használhatta.

A második világháború végéig eltelt két évtized alatt olyan jeles professzorok voltak a kamara elnökei, mint például a már említetteken kívül Kossalka János, vagy Mihailich Győző.
Az 1940-es évek végén berendezkedő baloldali, kommunista kormányzat a magánkezdeményezést a társadalmi munkamegosztásból kiiktatva már nem tartott igényt semmiféle hivatás érdekvédelmi mozgalmára. A műszaki értelmiség szakmai fejlődését a mindenkori állampárt által irányított és felügyelt tudományos szervezetek biztosították, a politikai érdekérvényesítés mindenfajta lehetőségétől megfosztva.
A kamarai gondolat újjászületésére a rendszerváltás hajnaláig kellett várni. A hazai mérnökség változások iránt legfogékonyabb képviselői az öntevékeny cselekvés útjára léptek, amikor 1989-ben megalakították, s mint egyesületet bejegyeztették a Mérnöki Kamarát. Első, alapító elnöknek dr. Hajtó Ödönt választották.
A szervezés itt nem állt meg, pedig a kezdeményezőknek e téren semmiféle tapasztalatuk nem volt, ám érezték, ha nem lépnek, az idő hátrányos helyzetbe hozhatja a mérnökség közös ügyét. A küzdelem első eredménye volt, hogy az Országgyűlés 1993 októberében elfogadta, és törvénybe iktatta a köztestület fogalmát. E szerint az önkormányzattal, nyilvántartott tagsággal és jogi személyiséggel rendelkező szervezetet csak törvény hozhat létre, mert tevékenységéhez kapcsolódóan közfeladatot lát el. Ennek érdekében 1995-ben az Egyesület nevét megváltoztatva Mérnök Egyletként működött, de további másfél évet kellett várni arra az 1996. június 25-én elfogadott, a tervező és szakértő mérnökök és építészek kamaráiról szóló 1996. évi LVIII. törvényre, mely lehetővé tette a mérnöki és építész kamarák és a szakmai tagozatok megalakítását. Innentől kezdve a szervezés gyorsan haladt előre, hiszen az egyesületi szervezetek „lábhoz tett fegyverrel” vártak erre a pillanatra.

E törvény alapján 1996. november 15-én alakult meg a BPMK, és különböző időpontokban a 19 területi kamara. A BPMK első elnökéül a kamarák megalakulásáért végzett elévülhetetlen érdemének elismeréseként dr Hajtó Ödönt választotta meg az alakuló közgyűlés. Végül a 19 területi kamara 1997. január 11-én a Budapesti Műszaki Egyetem dísztermében hivatalosan is megalakította a Magyar Mérnöki Kamarát. Elnökké dr. Hajtó Ödönt választották az alakuló közgyűlés résztvevői, aki a Magyar Mérnöki Kamara Alapító Elnöke. A kamarák haladéktalanul megkezdték a tervező és szakértő mérnökökkel kapcsolatos közfeladatok ellátását, a jogosultsági kérelmek elbírálását, a különböző bizottságok megalakítását és a szabályzatok megalkotását.
Ebben a feladatban, mint a legnagyobb létszámmal és tapasztalattal rendelkező területi kamarának, a BPMK-nak a mai napig fontos szerepe van.
A BPMK a szakmai érdekképviseletben a mai napig meghatározó szerepet játszik, tagjaink a különböző kormányzati bizottságokban, a jogalkotás előkészítésében vesznek részt, ezzel egyidőben kapcsolódnak a sajátos helyi, mérnöki, műszaki kérdésekhez is.