Történet

A kamarai mozgalom rövid története

Az ipari forradalom „begyűrűzése” Magyarországra csak igen lassan történt meg, akkor is inkább a felvidéki bányászat élvezte ennek gyümölcseit, de az ország sajátos természeti viszonyai között a mérnökség, vagy inkább „inzsenérség” (inzsellérség) korán kialakult. A megyei mérnökök mellett a 18. sz. végén a 19. század elején megjelennek az uradalmi mérnökök, hiszen az 1782-ben, a pesti egyetemen megalakított Mérnöki Intézet (Institutum Geometrico et Hydrotechnicum) lehetővé tette, hogy a tehetséges fiatal műszakiak itthon is kellő képzettséget szerezhessenek, s a főúri földbirtokok működtetése a műszaki feladatok legszélesebb választékát jelenthették a mérnököknek.

A nagyszabású hazai vízi munkák, vasút- és városépítések, utóbb pedig a hazai gépipar egy olyan műszaki réteg kialakulását hozták magukkal, akik az értelmiségen belül kezdték megközelíteni az ügyvédek, orvosok mindig is elitként kezelt társadalmi beágyazottságát. Ám ezt addig nem tudták elérni, amíg a maguk háza táján sem döntötték el, ki milyen címre jogosult, ki használhatja a mérnöki megnevezést. Nagy általánosságban technikusoknak nevezték a műszakiakat, de ebbe a kategóriába bizonyos megszorításokkal belefér az egyszerű építőmester és a vasgyári főmérnök is.
A szakmai önképzés és egyesületi élet iránti igény hívta életre 1867-ben a Magyar Mérnök Egyesületet, amelyet nem sokkal később már Magyar Mérnök- és Építész Egyletnek hívtak. E szervezet egészen a második világháború végéig szolgálta a hazai mérnöktársadalom szakmai fejlődését, de igazából klasszikus értelemben vett érdekvédelmet nem folytatott.
A mérnöki hivatás szakosodása, valamint a nem teljesen körülhatárolt címhasználat ellentmondásai már 1878-ban arra indították Haász József újvidéki királyi mérnököt, hogy kezdeményezze egy mérnöki kamara létrehozását. Kezdeményezést ugyan nem követte azonnal siker, de a fejlődés megkívánta, hogy mind a társadalom, mind a mérnökök érdekében ez a jogi szabályozás megtörténjék, és létre jöjjön az azok betartását felügyelő szakmai szervezet. A mérnöki cím viselése, a mérnöki munka gyakorlásának jogszabályi rendezése, és a Mérnöki Kamara alakításának témája így szorosan összefüggő és egybetartozó témává vált.A kezdeményezést rögtön felkarolta a mérnök-egylet, de sokáig nem tudták áttörni a hivatali bürokrácia és a törvényhozás falait. Ez is azt mutatta, hogy a hazai mérnökség érdekérvényesítő ereje még nem volt elég erős egy politikai küzdelem végig vitelére. Persze azok ellenállását is le kellett küzdeniük, akik egy mérnöki törvénnyel elestek volna a jól hangzó mérnöki cím viselésének jogától.

Csaknem 45 évnek kellett eltelnie addig, míg végre a magyar országgyűlés elfogadta A mérnöki rendtartásról címet viselő 1923. évi XVII. törvényt, ami összesen 74 §-ból állt. Meghatározta a „mérnök” cím és képzettség közelebbi megjelölését és a „mérnök” szóval összetett címek használatát. Ezzel elismerte a gépészmérnök, vegyészmérnök, építészmérnök, bányamérnök, kohómérnök, erdőmérnök, közgazdasági mérnök fogalmát. Kimondta, hogy önálló magántervezést, szakértést csak kamarai tag folytathat, és ez vonatkozik a köz- vagy magánalkalmazásban álló mérnökök önálló vállalkozás keretében végzett tevékenységére is. A taggá válás előfeltétele – többek között – az oklevél megszerzése utáni három év szakmai gyakorlat. Meghatározta a kamarai tagságot kizáró okokat, így a köztörvényes ügyben történt elítéltetést és az ún. „hazaellenes magatartás”-t is. A törvény lehetővé tette, hogy kiemelkedő műszaki munkásság esetén – egyetemi végzettség nélkül is – bárki elnyerhesse a kamarai tagságot. A törvény előírta több témával kapcsolatban – és ez fontos része a törvénynek – hogy a miniszter „a kamara meghallgatása után” dönt.

Hogy idáig eljuthatott a magyar mérnökség ügye, abban meghatározó szerepe volt Zielinski Szilárdnak, a hazai vasbetonépítés úttörőjének, aki a századfordulótól kezdve lankadatlanul ébren tartotta a kérdést a magyar Mérnök- és Építész Egylet előadóülésein, konferenciákon, s a kormányhoz intézett beadványokban. S ahogy az már lenni szokott, a megfelelő politikai háttértámogatást a parlamentben ülő jeles műegyetemi professzor, Hermann Miksa jelentette, aki egyébként a törvényjavaslat előadója is volt.
A törvény végrehajtására a kereskedelmi miniszter 1923. július 13-án rendeletben intézkedett. A kamara megalakításának előkészítésére 30 tagú bizottságot nevezett ki, mely Zielinski Szilárd műegyetemi ny. r. tanár vezetésével szeptember 28-án formálisan is megalakult. A felvételi kérelmek elbírálására 6 albizottságot hoztak létre. Október 4-én kibocsátották a jelentkezési felhívást.

A bizottság a Magyar Távirati Iroda útján 1924 januárjában közzétette, hogy 4506 fő jelentkezett felvételre, ebből 3559 főt felvettek. 1147 személy ügyét – akik részben elkésve jelentkeztek, részben felvételük lehetősége vitatható volt – a megalakuló kamara elé utalták.
Először a Budapesti Mérnöki Kamara alakult meg. Az alakuló közgyűlés 1924. március 8-án elnöknek Zielinski Szilárdot választotta meg. A Mérnöki Kamara első elnöke még láthatta küzdelmének eredményét. Két hónap sem telt bele, amikor elhunyt, utódjául Hermann Miksa gépészmérnököt választották meg. A kamara titkára pedig Thoma Frigyes lett, aki gyakorlatilag egészen addig betöltötte ezt a tisztséget, amíg a nyilas kormányzat be nem tiltotta a kamara tevékenységét 1945-ben.
A kamarai tagok informálását kezdetben a Magyar Mérnök- és Építész Egylet Közlönye vállalta, amely a kamara hivatalos lapja is lett egészen 1933-ig, amikortól a Budapesti Mérnöki Kamara Közleményei címmel önálló lapot adtak ki. A kamara elhelyezését is a mérnök-egylet székházában oldották meg átmeneti jelleggel. Többszöri költözés után végül 1939-ben felépült az V. kerületi Szalay utcai székház, s a hivatali apparátus megnyugtató elhelyezést kapott. Nem sokáig. Az 1940-es évek második felében az épületet államosították, s többet a Kamara nem használhatta.

Az első világháború és a forradalmak utáni Magyarországon siralmas állapotok uralkodtak. Mérnökök százai kényszerültek az elcsatolt területekről a trianoni országrészbe áttelepülni, miközben a munkalehetőségeknek igencsak híján voltak. A mindennapok küzdelmeiben komoly szerep hárult a kamarára, hogy szabályozza a feltételeket és eljárjon a mindenkori kormánynál a mérnökség érdekében. Az elv az volt, ha a mérnöknek van munkája, akkor az másoknak is munkát teremt. A kamara növekvő társadalmi súlyát jelezte, hogy a mérnökséget valamilyen formában érintő törvénytervezeteket rendszeresen megkapta véleményezésre, s nem egy esetben a kamara is felléphetett kezdeményezően. A mérnöki kar érdekképviseletét szolgálták az országgyűlés mérnök képviselői. A kamarának arra is lehetősége volt, hogy a parlamenti felsőházba két képviselőt delegáljon.
A második világháború végéig eltelt két évtized alatt olyan jeles professzorok voltak a kamara elnökei mint például a már említetteken kívül Kossalka János, vagy Mihailich Győző.

Az 1930-as évek végétől megszületett jogfosztó intézkedéseket a Kamara sem kerülhette ki, tagjai közül folyamatosan ki kellett zárja a zsidó származású mérnököket, s ezért a háború után a többi (színészi, orvosi, sajtó, stb.) kamarával együtt már nem alakulhatott újjá. Az 1940-es évek végén berendezkedő baloldali, kommunista kormányzat a magánkezdeményezést a társadalmi munkamegosztásból kiiktatva már nem tartott igényt semmiféle hivatás érdekvédelmi mozgalmára. A műszaki értelmiség szakmai fejlődését a mindenkori állampárt által irányított és felügyelt tudományos szervezetek biztosították, a politikai érdekérvényesítés mindenfajta lehetőségétől megfosztva.

A kamarai gondolat újjászületésére a rendszerváltás hajnaláig kellett várni. A hazai mérnökség változások iránt legfogékonyabb képviselői az öntevékeny cselekvés útjára léptek, amikor 1989-ben megalakították, s mint egyesületet bejegyeztették a Mérnöki Kamarát. Első, alapító elnöknek dr. Hajtó Ödönt választották.

A szervezés itt nem állt meg, pedig a kezdeményezőknek e téren semmiféle tapasztalatuk nem volt, ám érezték, ha nem lépnek, az idő hátrányos helyzetbe hozhatja a mérnökség közös ügyét. Az országgyűlés csak 1993 októberében fogadta el, és iktatta törvénybe a köztestület fogalmát. E szerint az önkormányzattal, nyilvántartott tagsággal és jogi személyiséggel rendelkező szervezetet törvény csak hozhatja létre, mert tevékenységéhez kapcsolódóan közfeladatot lát el. Jogszabályi okok miatt 1995-ben az Egyesület nevét megváltoztatva Mérnök Egyletként működött, de további másfél évet kellett várni arra a törvényre, amely végre 1996-ban lehetővé tette a mérnöki és építész kamarák megalakítását. Innentől kezdve a szervezés gyorsan haladt előre, hiszen az egyesületi szervezetek „lábhoz tett fegyverrel” vártak erre a pillanatra. 1996 novemberében elhatározták, hogy 19 önálló jogi személyiséggel rendelkező megyei mérnöki kamara jön létre. Végül 1997. január 11-én a Budapesti Műszaki Egyetem dísztermében hivatalosan is megalakult a Magyar Mérnöki Kamara. Elnökké dr. Hajtó Ödönt választották az alakuló közgyűlés résztvevői. A tervező és szakértő mérnökökkel kapcsolatos közfeladatok ellátását is haladéktalanul megkezdték. 1997-től kezdve tervezői, szakértői mérnöki tevékenységet kizárólag a mérnöki kamara tagja folytathatott.