Az építkezési főszezon előtt

Biztos alapja lesz-e az épületeknek, a falak úgy állnak a helyükön, ahogyan az elvárható, a belső szerelési munkálatok rendben folynak majd. A magyar nemzetgazdaság jó szakember-gárdával rendelkezik, a megfelelő szakmai kapacitás rendelkezésre áll – emiatt nem kell a vészharangot megkongatni, gondolkodni viszont széles körben érdemes róla. Hogy állunk tehát az építőipari szakemberekkel, az utánpótlással, mit várhatunk el tőlük, és mit tudunk nyújtani a számukra, mire kell odafigyelni?
Néhány gondolatomat szeretném most megosztani ebbe a tárgykörbe. Sok esetben visszatérő gondolatok ezek, de fontos – mindnyájunk érdekében – észben tartani ezeket. A tervezésben nemcsak a mai pillanatról van szó, hanem a holnapról és a holnaputániról is, mert az építőipar multiplikátor hatása a nemzetgazdaságon belül jelentős, legalább négy-ötszörös, ezért nem túlzás azt állítani, a válságkezelés szempontjából kiemelt jelentőségű terület az építőipar.
Az építőiparban elvárás a jó szakmai színvonal, és tudjuk mindennek a képzés az origója. Erről sok vita folyt: milyen szakmunkásokat képezzünk, a képzésben milyen helyet foglaljon el a gyakorlati oktatás, milyet az elmélet? Hol húzható meg a határvonal, érdemes-e határvonalat húzni, hiszen például jó kőművessé csak a gyakorlatban, megfelelő rutin elsajátítása után válhat valaki. A szakmunkás-képzés rendszerét ésszerűsége azt jelent, hogy megfelelő arány alakuljon ki az oktatásban. A szakképzésben az egyszakmás képzést át kell alakítani többszakmássá: az egymáshoz kapcsolódó építőipari mesterségeket együtt szükséges tanítani, hogy a kőműves ne csak a kőművességhez értsen, a burkoló, vagy a festő ne csak burkoljon és falat fessen, vagy ajtókeretet mázoljon, hanem ezek az ismeretek egy személyben legyenek meg. Vagyis többszakmás szakemberképzésre van szükség, mert a mai magyarországi helyzet ezt igényli. Nagy társadalmi csoportokat a szakmunkásképzésen keresztül lehet visszavezetni a munka világába. Ez elsőrendű társadalompolitikai cél is egyben.
Továbbmegyek: fontos, hogy középszinten már olyan iskolarendszer működjön, hogy az szakmai képzettséget adjon a fiatalok kezébe, és ez a későbbiekben alkalmassá váljon a magasabb képzettség eléréséhez, az új ismeretek gond nélküli elsajátításához is. Vagyis: „vissza kell állítani a jogaiba”, a szakmunkásképzőt és a technikumot – szabad utat hagyva a magasabb képzettséget adó egyetemi oktatás eléréséhez a technikumi iskolatípusból. A technikumot választók tehát nem kerülnének eleve hátrányba a gimnáziumok diákjaival szemben, és szorgalmuk később az egyetemi tanulmányok során megtérülne. Erre már jó irányt látok a kormányzati törekvésekben, a két éve bevezetett új szakképzési rendszer kapcsán, ami már bizonyított. És ez is közös érdekünk.
Ahogy az is, hogy óvakodjunk a kontároktól, és a konjunktúralovagoktól, mert ők az építőiparban is megjelentek, és az olcsóbban kínált portékájukkal hatalmas kért okozhatnak az építkezőknek. Ők mindenekelőtt a magánépíttetők számára jelent veszélyt, hiszen – a sokszor szorító határidőkkel és financiális nehézségekkel küzdő – emberek jóhiszeműségével élnek vissza. Azt se feledjük, hogy az építkezéseknél egyensúlyozásra is szükség van, ha a szakember előbb érkezik, mint az építőanyag az veszteséget jelent. Az építőipari szakmunkáknál is a tervezés a legfontosabb.
Ezek a példák magától értetődőnek és egyszerűnek tűnnek, de korántsem azok, hiszen mindnyájunknak van tapasztalata arról, hogy mennyire idegőrlő, ha megakadnak a munkák például egy lakásfelújítás, vagy házépítés esetében. Hogy ne kerüljünk ilyen helyzetekbe, ahhoz a hazai munkaerő, a hazai munkáskéz megbecsülése szükséges. Ehhez még egy gondolat: a hazai munkaerő megtartása és megbecsülése a patrióta gazdaság fontos eleme, és mérnöki szemmel úgy látom, hogy a fundamentuma egyben. Ez a megtartás és megbecsülés feladatokat ró mindnyájunkra az irányító hatóságoktól kezdve a munkaadókig, az érdekvédelmi szervezetektől, kamaráktól, és sok egyéb közvetítőn keresztül a médiákig, mert vissza kell állítani a bizalmat a magyar munkaerő iránt, tudva azt, hogy ezzel a munkát végzők milliós táborának az önbizalma is nő.
Régóta bajlódunk azzal a problémával, hogy miért van az, hogy szakmunkásaink egy része más országokban vállal munkát, miközben idehaza ismét megjelent a „hiányszakmák” fogalma.  Ez pedig káros mindnyájunkra nézve, mert rombolja a szakmai morált, és bizalmatlanságot kelt a polgárokban. A külföldön, főként a Nyugatabbra munkát vállalók, biztosabb alapokon nyugvó, szervesebb fejlődéssel létrejött gazdaságokban jobb fizetést kapnak, ezt tudjuk mindnyájan, de azt is tudjuk, a kinti munkavállaló sohasem érzi igazából sajátjának, amit ott elvégez. A kereset tehát korántsem minden, és a külföldön dolgozók nagy többsége is – jó vagy kevésbé jó tapasztalatokkal, sikerek után vagy kiábrándultan – egyszer, reményeink szerint hazatér.
Ne feledjük el, hogy a patrióta gazdaság teljesítőképességét sok tényező együttese határozza meg, kezdve a gazdaságpolitikai tervezéstől a jogi-, közgazdasági környezeten át, a mérnöki-, műszaki tervezés-, és kivitelezéséig; az egyik leglényegesebb azonban a megvalósításban a hazai irányítómérnöki és munkáskéz alkotóereje.
Végezetül visszatérek a cikkem bevezető kérdéséhez: igen, a magyar építőipar szakembereiben megvan a készség és a képesség, a felkészültség is ahhoz, hogy jó minőségben lássák el az idei építési főszezonban is a feladataikat.

Kassai Ferenc