BPMK

Történet

Index:

A kamarai mozgalom rövid története

Az ipari forradalom „begyűrűzése” Magyarországra csak igen lassan történt meg, akkor is inkább a felvidéki bányászat élvezte ennek gyümölcseit, de az ország sajátos természeti viszonyai között a mérnökség, vagy inkább „inzsenérség” (inzsellérség) korán kialakult. A megyei mérnökök mellett a 18. sz. végén a 19. század elején megjelennek az uradalmi mérnökök, hiszen az 1782-ben, a pesti egyetemen megalakított Mérnöki Intézet (Institutum Geometrico et Hydrotechnicum) lehetővé tette, hogy a tehetséges fiatal műszakiak itthon is kellő képzettséget szerezhessenek, s a főúri földbirtokok működtetése a műszaki feladatok legszélesebb választékát jelenthették a mérnököknek.
A nagyszabású hazai vízi munkák, vasút- és városépítések, utóbb pedig a hazai gépipar egy olyan műszaki réteg kialakulását hozták magukkal, akik az értelmiségen belül kezdték megközelíteni az ügyvédek, orvosok mindig is elitként kezelt társadalmi beágyazottságát. Ám ezt addig nem tudták elérni, amíg a maguk háza táján sem döntötték el, ki milyen címre jogosult, ki használhatja a mérnöki megnevezést. Nagy általánosságban technikusoknak nevezték a műszakiakat, de ebbe a kategóriába bizonyos megszorításokkal belefér az egyszerű építőmester és a vasgyári főmérnök is.
A szakmai önképzés és egyesületi élet iránti igény hívta életre 1867-ben a Magyar Mérnök Egyesületet, amelyet nem sokkal később már Magyar Mérnök- és Építész Egyletnek hívtak. E szervezet egészen a második világháború végéig szolgálta a hazai mérnöktársadalom szakmai fejlődését, de igazából klasszikus értelemben vett érdekvédelmet nem folytatott.
A mérnöki hivatás szakosodása, valamint a nem teljesen körülhatárolt címhasználat ellentmondásai már 1878-ban arra indították Haász József újvidéki királyi mérnököt, hogy kezdeményezze egy mérnöki kamara létrehozását. Kezdeményezést ugyan nem követte azonnal siker, de a fejlődés megkívánta, hogy mind a társadalom, mind a mérnökök érdekében ez a jogi szabályozás megtörténjék, és létre jöjjön az azok betartását felügyelő szakmai szervezet. A mérnöki cím viselése, a mérnöki munka gyakorlásának jogszabályi rendezése, és a Mérnöki Kamara alakításának témája így szorosan összefüggő és egybetartozó témává vált.
A kezdeményezést rögtön felkarolta a mérnök-egylet, de sokáig nem tudták áttörni a hivatali bürokrácia és a törvényhozás falait. Ez is azt mutatta, hogy a hazai mérnökség érdekérvényesítő ereje még nem volt elég erős egy politikai küzdelem végig vitelére. Persze azok ellenállását is le kellett küzdeniük, akik egy mérnöki törvénnyel elestek volna a jól hangzó mérnöki cím viselésének jogától.
Csaknem 45 évnek kellett eltelnie addig, míg végre a magyar országgyűlés elfogadta A mérnöki rendtartásról címet viselő 1923. évi XVII. törvényt, ami összesen 74 §-ból állt. Meghatározta a „mérnök” cím és képzettség közelebbi megjelölését és a „mérnök” szóval összetett címek használatát. Ezzel elismerte a gépészmérnök, vegyészmérnök, építészmérnök, bányamérnök, kohómérnök, erdőmérnök, közgazdasági mérnök fogalmát. Kimondta, hogy önálló magántervezést, szakértést csak kamarai tag folytathat, és ez vonatkozik a köz- vagy magánalkalmazásban álló mérnökök önálló vállalkozás keretében végzett tevékenységére is. A taggá válás előfeltétele – többek között – az oklevél megszerzése utáni három év szakmai gyakorlat. Meghatározta a kamarai tagságot kizáró okokat, így a köztörvényes ügyben történt elítéltetést és az ún. „hazaellenes magatartás”-t is. A törvény lehetővé tette, hogy kiemelkedő műszaki munkásság esetén – egyetemi végzettség nélkül is – bárki elnyerhesse a kamarai tagságot. A törvény előírta több témával kapcsolatban – és ez fontos része a törvénynek – hogy a miniszter „a kamara meghallgatása után” dönt.
Hogy idáig eljuthatott a magyar mérnökség ügye, abban meghatározó szerepe volt Zielinski Szilárdnak, a hazai vasbetonépítés úttörőjének, aki a századfordulótól kezdve lankadatlanul ébren tartotta a kérdést a magyar Mérnök- és Építész Egylet előadóülésein, konferenciákon, s a kormányhoz intézett beadványokban. S ahogy az már lenni szokott, a megfelelő politikai háttértámogatást a parlamentben ülő jeles műegyetemi professzor, Hermann Miksa jelentette, aki egyébként a törvényjavaslat előadója is volt.
A törvény végrehajtására a kereskedelmi miniszter 1923. július 13-án rendeletben intézkedett. A kamara megalakításának előkészítésére 30 tagú bizottságot nevezett ki, mely Zielinski Szilárd műegyetemi ny. r. tanár vezetésével szeptember 28-án formálisan is megalakult. A felvételi kérelmek elbírálására 6 albizottságot hoztak létre. Október 4-én kibocsátották a jelentkezési felhívást.


Előző Következő »