BPMK

Kvassay Jenő Terv 2015 – Nemzeti Vízstratégia

A Kormány 2013 végén rendelte el a Kvassay Jenő Terv (továbbiakban KJT), mint szakpolitikai stratégia elkészítését. Ez a munka érkezett el mostanra a jóváhagyása előtti társadalmi párbeszéd stádiumába.

Hazánk vízben gazdag ország, de a gazdagságunk ellentmondásokkal terhelt. Vízföldrajzi adottságainkat egyrészt jelentős előnyök, másrészt ezzel egy időben nagymértékű kiszolgáltatottság jellemzi, ami a Kárpát-medence páratlan vízrajzi egységében, illetve politikai határokkal való megosztottságában gyökerezik. Kiváló és bőséges felszín alatti vizeink vannak, mind ivóvíz ellátási, mind gyógyászati és üdülési célra. Nagy területen értékes vizes élőhelyekkel rendelkezünk, de a vizeink ökológiai állapota (főként a felszíni) közepesnek mondható, elmarad az elvárt „jó állapottól”. A medence jelleg miatt az árvizek által fenyegetett terület aránya Európában a legmagasabb, termőföldjeink közel fele belvízjárta, ugyanakkor nagy az aszályveszély. A klímaváltozással a szélsőségek további növekedésével kell számolni. A globális kihívások sorában az élelmiszer – víz – energia hármasának összefüggései érdemelnek kiemelt figyelmet a világ népességének növekedés tükrében.

A Kormány 2013 végén rendelte el a Kvassay Jenő Terv (továbbiakban KJT), mint szakpolitikai stratégia elkészítését. Ez a munka érkezett el mostanra a jóváhagyása előtti társadalmi párbeszéd stádiumába. A KJT célja a társadalom és a víz viszonyának a feltárása és intézkedések megfogalmazása, hogy (i) minél teljesebben használjuk ki a vízben rejlő előnyeinket, (ii) kellő biztonságban legyünk a fenyegető káraitól, végül, de nem utolsósorban (iii) a vizet mint minden élet létfeltételét és mint a gazdaság erőforrását megőrizzük a jövő nemzedékek számára. Hatóköre: az ország teljes területén a vízzel kapcsolatba kerülő minden – bármely - tevékenység. A célok és a hatókör megfogalmazásból látható, hogy a vizet mint entitást értelmezzük (mint ahogy az is), átlépve az elmúlt évtizedek kettéválasztottságát, ami a természeti erőforrásként és a védendő elemként való kezelése szembeállítását eredményezte. Így ezek egységesítése az intézmények szintjén is az egyik fő mondanivalónk.

Módszere a „klasszikus” stratégia alkotás lépéseit követte. Első fázisban helyzetfeltárás, problémaazonosítás, majd a hajtóerőket felmérve, az igényoldali szcenáriókhoz igazodva alakult ki a 2030- ra datált „vízió”. A második fázis a tervezés, „célfa” felállítása, monitoring, tervezési, fejlesztési és működtetési lehetőségek számbavétele, összevetésük a kapacitásokkal. Végül annak visszabontása, hogy mit kell tenni 2014 és 2020 között, hogy a vízió irányába mutató fejlődés valósuljon meg.

A lakosságot legközvetlenebbül érintő települési vízgazdálkodás területén az ivóvízellátás teljes körűnek tekinthető. A közüzemi szennyvízcsatorna-bekötéssel rendelkező lakások aránya mintegy 75 %, ma már európai mércével mérve „sem rossz”. A szennyvíztisztítás fejlesztése révén, a közcsatornán elvezetett szennyvizek döntő többsége biológiai tisztítás után kerül a befogadókba. Ugyanakkor sok helyütt, a kibocsátott szennyvizek a kisvízfolyásokba és csatornákba vezetve, különösen száraz időszakban, hígító víz hiányában rontják a vizek minőségét. Konkrét, már programozott feladatot a még hátralevő vízminőség-javító feladatok végrehajtása, a szennyvízelvezetési és -tisztítási program ütemes befejezése, valamint az ivóvízbázisok biztonságba helyezése jelentenek. A települési csapadékvíz elvezetés területének lemaradásai viszont egyre súlyosabb kihívást jelentenek, különösen a csapadékok hevesebbé válása miatt. A víziközművek avulása sok ezermilliárdos rekonstrukciót igényel, ezért (is) a víziközművek működtetésének fenntarthatósági hiányai sürgős választ követelnek.

A területi vízgazdálkodás sajátos szakterületeinek (például árvízmentesítés és – védekezés, síkvidéki vízrendezés, folyógazdálkodás stb.) az alapinfrastruktúrája kiépült. Közös, fő problémájuk, hogy (i) nem hasznosítás orientáltak, (ii) defenzív jellegűek, (iii) nem kellően adaptívak. Vissza-visszatérően százmilliárdokat fordítunk árvíz- vagy belvízvédekezésre, szenvedjük az aszályok kárait a jóval ésszerűbb megelőzés helyett. Az elmúlt két évtizedben világszerte sokszorosan beigazolódott az is, hogy szakmai képtelenség a víz minőségének és mennyiségének a kezelése egymástól elkülönülő állami szervezetekben. Az évszázadokig eredményesen működő vízitársulatok sok ok miatt elégedetlenség forrásai lettek. Ezért az állam szinte teljes egészében magához vonta a vízfolyások és csatornák gondozásának helyileg ellátott (vagy éppenséggel el nem látott) feladatát, amivel teljesíthetetlenül nagy terheket vállal magára. Sajátos kiépítettség-, és kapacitás-dilemma, hogy legalább 400 ezer hektár öntözéséhez elegendő vízkészlet állna rendelkezésre, de alig 100 ezer hektárt öntöznek. Ennek komplex megoldása túlmegy a szűken vett vízgazdálkodás kompetenciáján.

Hiányzik az egységes monitoring, adatbázis és tervezési rend, akadályozva a vízkészletekkel való gazdálkodást. A fejlesztési mechanizmusok és finanszírozási lehetőségek sokkal inkább az egycélúság irányába hatnak, mintsem, hogy elősegítenék a víz lényegéből fakadó többcélú hasznosítást. A vízgazdálkodás jogi környezete átláthatatlan. A közelmúltban katasztrófavédelemhez telepített hatósági tevékenység súlyos kapacitásgondokkal küzd, a mérnök kollégák nap, mint nap érzékelhetik az engedélyek megszerzése során. Szűkültek a humán erőforrások, a 90-es évek első felében teljes évjáratok maradtak ki a vízmérnök-képzésből. Szétforgácsolódtak a tervező műhelyek, a vízépítőipar koordinációja, innovációja, támogatása eltűnt, túlhajtott – talán vélt – piaci szempontok miatt, megszűnt a VITUKI.

Nem volt nagy öröm 11 szak- és funkcionális területen 61 problémát azonosítani, csoportosítani, súlypontozni! Mégis optimista jövőképet mertünk felvázolni, mert az örökölt belső energiáknak, a műszaki kar elhivatottságának, vész idején a társadalmi összefogásnak köszönhetően, komoly eredményeket is fel tudott mutatni a hazai vízgazdálkodás. Ilyenek az 1998 óta rendre rekordokat döntő árvizek elleni sikeres védekezések műszaki irányítása; új Tisza völgyi árvédekezési doktrína kidolgozása; árvízcsúcs-csökkentő tározók megépítése; a szennyvízelvezetés és -tisztítás korszakos fejlődése; a vízgyűjtő-gazdálkodási tervek kidolgozása és társadalmi egyeztetése sorolhatók fel példaként. 2010-et követően pedig a víz kiemelkedő jelentősége beágyazódott a nemzetpolitikába, megkezdődött a vízgazdálkodás alapjainak az újjáépítése, aminek a nyitánya a víz megjelenése volt az Alaptörvényben, aztán a vizek nemzeti tulajdonának garantálása a kétharmados nemzeti vagyontörvényben, majd a szakma által régóta várt víziközmű-szolgáltatási törvény.

A helyzetelemzés és SWOT elemzés alapján kialakított probléma-csomópontokat a jövőképpel összevetve 4 szakmai „célcsomag” és 3 súlyponti funkcionális feladatcsomag rajzolódott ki, amelyek nyilván áthatnak egymásba:
Vízvisszatartás a vizeink jobb hasznosítása érdekében
Kockázat megelőző ár- és belvízvédelem
A vizek állapotának fokozatos javítása, a jó állapot elérésére
Minőségi víziközmű szolgáltatás és csapadékvíz-gazdálkodás elviselhető fogyasztói teherviselés mellett.
A társadalom és a víz viszonyának a javítása (mind egyéni, mind gazdasági, mind döntéshozói szinten).
A vízgazdálkodás gazdasági szabályozó rendszerének a megújítása
A tervezés és irányítás, magyarán a kormányzati munka hatékonyságának az emelése.

Pályára állításuk főként menedzsment eszközöket igényel, ami egyben kellő keretet kell, hogy adjon a 2014-2020 közötti fejlesztésekhez. A KEHOP első prioritási tengelye az „alkalmazkodás a klímaváltozáshoz”, ebben vannak a területi (például árvizes) fejlesztések, a második a víziközmű-fejlesztések, összesen mintegy 2100 millió euró keretösszeggel. Súlypontozottságukat mutatja, hogy a területi fejlesztésekben a Tisza-völgy dominál, hiszen a gondok is ott sűrűsödnek (csak például: újabb három árvízcsúcs-csökkentő tározó építése, a Tisza nagyvízi levezető képességének a helyreállítása, új vízszétosztó rendszerek). A vízközmű-fejlesztések ugyancsak érthetően a vízminőség-javító program befejezésre, valamint a szennyvíztisztítás fejlesztésére koncentrálnak. Nagy tavaink vízgazdálkodásának fejlesztését szolgálja a Balaton levezető rendszerének korszerűsítése, valamint a Velencei-tavi komplex rehabilitáció.

A Vidékfejlesztési Programban vízvisszatartásra, takarékos öntözésfejlesztésre, vizes élőhely rekonstrukciókra mintegy 72 Mrd Ft forrás van. A Terület- és Településfejlesztési Operatív Program (TOP) keretében támogatható lesz települési belterületi csapadékvíz-elvezetés.

Látható azonban, hogy a programok még ma is döntő többségükben egycélúak és nincs a sajátos céljainkra nemzeti vízgazdálkodási fejlesztési forrás. Kirívóan – teljesíthetetlenül - alacsony a projektek előkészítésre, ezen belül a tervezésre is összesen fordítható forrás 5%-os mértéke, szakterületünkön nem reális a 2%-os terület-kisajátítási részarány sem.

E helyütt, vagy a Mérnök Újság hasábjain pedig nem kell sok magyarázkodás ahhoz, hogy felismerjük, milyen jelentősége van mindebben „a” mérnöknek.

Reich Gyula főszerkesztő, KJT Szerkesztőbizottság


A KJT társadalmi véleményezése 2015. szeptember 15-ig tart. További részletek olvashatók a www.vizeink.hu oldalon olvashatók.

„A Kvassay Jenő Terv elkészítése és a Vízgyűjtő-gazdálkodási Terv felülvizsgálata”projekt

KEOP-7.9.0/12-2013-0007