BPMK

Okosan a mérnökképzésről

(Megjelent a Magyar Nemzet 2014. július 16-i számában)

„Az államnak van pénze a felsőoktatásra, de a támogatás feltétele, hogy az ágazat elégítse ki a gazdaság igényeit. Ez eddig nem működött optimálisan” – mondta egy minapi interjúban Palkovics László felsőoktatásért felelős államtitkár. (Újratervezés a felsőoktatásban. Magyar Nemzet. 2014. július 2.)
Az ország gazdaságának fellendítéséhez a legfőbb adottságok egyike, a mérnöki szürkeállomány ma még rendelkezésre áll. A mérnökképzés okos megtervezése, és újbóli átgondolása azért fontos, hogy ez a jövőben is így maradjon. Ehhez a kérdéshez szeretnék néhány gondolatot fűzni.
Hosszú évtizedek tapasztalatai mondatják velem, hogy keményfába vágja a fejszéjét az, aki az oktatás és a felsőoktatás tartalmi átalakításába, „újratervezésébe” fog. De – és ezt ismerte föl Palkovics László – a késlekedés bűn, és további leszakadással fenyeget a fejlett világtól. Ez pedig világraszóló műszaki-intellektuális hagyományaink miatt sem megengedhető luxus! Mert sem Magyarország, sem a világ egyetlen országa nem létezik saját műszaki értelmiségének aktív és hatékony szerepvállalása nélkül: a hazai műszaki világ pedig az elmúlt időszakban is számtalan jelét adta elhivatottságának. A jövő érdekében azonban a műszaki felsőoktatás mennyiségi és minőségi kívánalmainak újragondolását, mi mérnökök is, elengedhetetlennek tartjuk, mert mérnökként tudom: hogy a mérnöki- és műszaki tudományok az alaptudományokkal – matematika, fizika, kémia – együtt képesek csak az elvárt innovációra.
A felsőoktatás 1990-es években végbement látványos expanziója nem járt együtt átfogó tartalmi, szervezeti megújítással. A részleges szervezeti reformok nem voltak elégségesek a felsőoktatás és a gazdasági szféra közötti kapcsolatok és a felsőoktatás innovációban betöltött szerepének az erősödéséhez.  Erre utal, igen helyesen, Palkovics László is. Az is hiányosságként jelentkezett, hogy nem ösztönözték egyetemeink az egész életen át tartó tanulás korszerű formáinak széles körű bevezetését.
Nem szabad azonban megfeledkezni arról sem, hogy a felsőoktatást csak összefüggéseiben lehet érdemlegesen vizsgálni. A felsőoktatási képzés, kiváltképp az egyetemi, az oktatási lánc csúcsa, melynek alapjait az általános iskolai és a középiskolai minőséggel lehet megalapozni. Ezért is üdvözöltük annak idején a kormányzat átfogó közoktatási reformját, és a pedagógusi életpálya megalapozására való eltökéltségét. Az ok pedig kézenfekvő: a számolási készség, a matematikai és digitális kompetenciák, valamint a természettudományok megértése nélkülözhetetlen a tudásalapú társadalomban való teljes értékű részvételhez és a modern gazdaságok versenyképességéhez. Szomorúan látjuk, hogy nem kielégítő a természettudományos oktatás hatékonysága. Az EU legtöbb tagállamában és nálunk is negatívak a tendenciák. Az Európai Unió magas szaktudást igénylő iparvállalatai is kongatják a vészharangot attól félve, hogy néhány éven belül súlyos munkaerőhiánnyal kell szembenézniük.
Bizonytalan alapokkal nincs helytálló tudást adó egyetemi képzés. Az alapképzés hiányosságával gyöngül a diákok motivációja a mérnöki pálya iránt, a felsőoktatásban kényszerből indított szakokkal pedig fölhígulás indult meg. Célunk tehát csak egy lehet: a mérnökképzés följavítása, és a mérnöki pálya presztízsének „régi jogaiba” történő visszaállítása. Valamikor az okleveles mérnök a mérnöki pálya és hivatás védjegye volt, a legmagasabb, konvertálható tudás minőségbiztosítása. Az idők folyamán a rövidebb időtartamú főiskolai képzéssel megindult a mérnöki címek dömpingje, vagyis a mérnöki cím (és tudás) devalválódása. Emiatt is tartunk itt, ahol most. Sürgetőnek érzem, hogy ezt a kérdést tisztázzuk közös erővel, és – minden elismerést megadva az „üzemmérnöki” szintű tudásnak --, a mérnöki címet emeljük az „okleveles mérnök” rangjára. Mérnök az okleveles mérnök, aki olyan megalapozott tudással rendelkezik, amely „életfogytig” tartó tanulással, megújítható, innovatív, és képes a tudomány és a gyakorlati élet magas szempontú igényeihez alkalmazkodni, azokat kielégíteni.
Ideje volna tehát véget kell vetni a mérnöki szakma felhígításának. Egy társadalom számára ugyanis a műszaki-természettudományos képzés az egyik legfontosabb befektetés, mégpedig a megfelelő követelményszintek alapján. Nem lehet a „hozott anyaghoz” csökkenteni az egyetemek színvonalát. Nem lehet, hogy az egyetemek pótolják a középiskolában elmulasztott tudás megszerzését. Az érem másik oldalát is lássuk: az egyetemek sem lehetnek érdekeltek a gyenge képességűek képzésben tartásában, pusztán az elhibázott finanszírozási rendszer miatt. Tehát ne a hallgatói létszám legyen a meghatározó az egyetemek pénzügyi finanszírozásának alapja, hanem az olyan minőségi képzés, amely valós társadalmi-gazdasági szükségletet elégít ki.
Köztudott, hogy csakis magas hozzáadott értékű ipari termékekkel lehet a gazdasági válságból kilábalni, illetve az adóságot „kinövekedni”. Ahhoz, hogy magas hozzáadott értékű ipari termékeket legyünk képesek előállítani, jól képzett mérnökökre van szükség, mert a versenyhez nem elegendő csupán „összeszerelésre” berendezkednünk. Az informatikai, villamos és gépészmérnöki területen újabb és újabb igények merülnek fel, kerülnek felszínre; részben létszámigény jelentkezik, de az európai szintű műszaki szakemberek iránti igény is megnőtt. Emlékezzünk csak: az informatikai területen számos olyan magyar fejlesztés van, amely nemzetközi sikerrel kecsegtet. Aztán korántsem elhanyagolható a gépészet, a járműipar szakember igénye sem. Elegendő, ha a hazai autóbuszgyártásra gondolunk; a kezdeti, hetvenes évekbeli világsikert követően az elmúlt két évtized alatt szinte megszűnt az autóbuszgyártásunk, de most – reményeink szerint – a magyar autóbuszok új generációjának kifejlesztését követően ismét megindulhat a gyártás, mégpedig képzett, okleveles mérnökökkel, akik képesek a fejlesztésre.
A kreatív mérnökképzésben két hátráltató és zavart okozó tényező jelenlétét látom: az egyik az ún. bolognai folyamat átgondolatlan és mechanikus bevezetése a kétlépcsős oktatásra, a másik pedig, ami kifejezetten veszélyt jelenthet az úgynevezett duális képzés módszerének automatikus átvezetése és alkalmazása a mérnökképzésben. A duális képzésnek a szakképzésben van létjogosultsága.
Mára bebizonyosodott, hogy egyik sem szerencsés megoldás. El kellene gondolkodni a technikusi képzés újraindításáról, hogy a szakmai középszint is biztos alapokon álljon. Véleményem szerint ismételten be kellene vezetni a főiskolai oktatást, különválasztva az egyetemi képzéstől, annak érdekében, hogy az okleveles mérnöki képzés rangjához méltó színvonalon történjen.
Magyarán a humán tőkével való gazdálkodásnak – jelenünk és jövőnk érdekében – prioritást kell kapnia.

Kapcsolódó cikkek: